Vilmos herceg, Maximilian Minsky meg én

2005 nyarán három hetet töltöttem Berlinben, német nyelvtanfolyamon. A nyelvórák nyolctól negyed háromig tartottak a Prolog nyelviskolában, utána oda mentem, ahová csak tudtam. Igyekeztem mindent megnézni. A múzeumokkal kezdtem, de pár nap után csak próbáltam minél több helyre eljutni, és élvezni azt a különleges hangulatot, amelyet Berlin árasztott. Sok időt töltöttem könyvesboltokban, rengeteg könyvet átlapoztam magáról Berlinről, és végül lettek kedvenc helyeim. Az utolsó héten minden délutánom a Sclossstrassén végződött. A turistáktól érintetlen utca boltokkal és kávézókkal volt tele, bennük a berliniek élvezték azt az eufóriát, amelyet a város mindenkiből kiváltott, belőlem biztosan. Berlin csodálatos modern város volt a huszas években. Egy diktatúra székhelyeként majdnem teljesen elpusztult, majd két szétválasztott fele homlokegyenesen ellenkező irányba fejlődött. Amikor Kelet- és Nyugat-Berlin újra egyesült, semmi sem állt annak az útjában, hogy a város főnixmadárként éledjen újjá. Én ebben az újjáéledésben és virágzásban szimbólumot láttam: az ember így újul meg. Berlin nagy története két részből állt. Az újraegyesítés és a második világháború nyomai mindenütt megmutatkoztak. A Reichstag kupolájában és a Schönebergi városházán, Willy Brandt egykori polgármesteri székhelyén azt láttam, hogy nem volt kétséges ez a fejlődés, és szükség volt arra keménységre, amivel a németek szembenéztek a múlttal. Nem sokkal azelőtt nyílt meg az a mező méretű Holocaust emlékmű, amely a vadonatúj Potzdamer Platzi városközpont és  Brandenburgi kapu között épült fel különböző méretű sírkövekből.

Ezt a kiskamasz lányoknak íródott könyvet olvasva ismét eszembe jutott mindez. Nem csodálkoznék, ha a könyv megírása annak a tervnek a része lett volna, amely a fiatalokkal ismerteti meg Németország múltját, profi módon szőve egybe a múltat a jelennel. Szerepelnek benne zsidó nagyszülők, akik megmenekültek, mert sikerült Amerikába kijutniuk, de van, aki nem volt ilyen szerencsés. Az Amerikában született Lucy Bloom visszatér Európába. Szerelmes lesz, gyereke születik, gondjaiba veszi anyja öreg barátnőjét, akinek az egész családja meghalt valamelyik koncentrációs táborban, és rettenetesen boldogtalan, mert az élet olyan, amilyen. Nála csak tizenhárom éves lánya, Nelly Sue elveszettebb. A szülei házassága romokban, nincsenek barátai. Két dologból tud vigaszt meríteni: fogadott nagyanyja szeretetéből és Vilmos herceg iránti rajongásából. 2000 körül vagyunk, Nelly Sue komolyan gondolja, ha bekerül az iskolai kosárcsapatba, az angliai túra összehozza majd Vilmossal. (Ezt mondjuk abszolút hitelesnek találom. Tizenegy évesen teljesen biztos voltam benne, hogy Robert Kennedy nem halt meg, hanem éppen hozzám igyekszik, egy napon becsönget és elmondja, hogy a nevében a középső F betű tulajdonképpen anyám családi nevének kezdőbetűje.) A megoldás persze nem Angliában van, és nem is tökéletes, mert elhozza a szülők válását, és a nagymama halálát, de Nelly Sue-nak mégis pozitív változásokat hoz. Megtanul kosarazni, lesznek barátai, szerelmes lesz egy valódi fiúba és egy kicsit jobban megérti maga körül a világot.

Derűs kis könyv, minden szomorúság ellenére.