2014. április 9., szerda

Kispiac étterem (Kiegészítés az igen hiányos Vegetáriánus vacsoraest című bejegyzéshez)

Nem is értem, miért nem írtam erről a  helyről, ami fél éve nyílt meg, pedig gyakran voltam ott, egyedül, és másokkal is. Itt, egy ugrásra a főtértől (a paraszt Párizsról beszélünk), mindig is étterem volt. Az elmúlt tizenöt évben elnyűtt két bérlőt, az egyik gyenge közepes üzletet vitt, a másik, gondolom csapnivalót, de akkoriban elvi okokból nem tettem be oda a lábam. Nyár végén nagy felújítás kezdődött, majd októberben megnyílt a Kispiac étterem. Bájos név, és aktuális, mert az étteremmel szemben van a belváros egyik kispiaca. Két-három asztalon mindennap árulnak itt valamit. Lehet, hogy ez adta az ötletet, de nemcsak a névhez, hanem a belső térhez is, ami második ránézésre olyan, mint egy piactér. Régi téglákból készült a burkolat, a natúr asztalok piaci standokra emlékeztetnek, a falon zöldségfotók, derékmagasságban vaskorlát fut körbe.




(A képek az étterem facebook-oldaláról valók.)

Az étterem profi honlappal, és facebook-oldallal indult, lehetett jó előre csemegézni az étlapról, ami olyan, amit egy valamire való gasztrosznob nyugodtan trendinek nevezhet. Az alkategóriákban 3-4 fogás (előétel, desszert, saláta), kb. tizenöt főétel, mindegyik szépen megkomponált, körettel, salátával, átgondolt tálalással Van sajtos, halas és mindenféle húsos, de mindegyikből kevés. A tulajdonos előző vállalkozásait eladva fogott bele újba. Maga is szakács, a konyhán egy tehetséges volt tanítvány (Gyurta Dani barátja...) és egy jó éttermeket megjárt kolléga. Az étteremben 30-35 fő ülhet le, két pincér van váltásban, a pultban a feleség. Ideális méret, és a működés  eddig hibátlannak tűnik.


















Nem egyszerű a dolog, mert a  városban négy  üzletet és a rendezvényeket zömét működtető vállalkozó is nagyon jól dolgozik.  A négy üzlet az ittenihez hasonló vendégkört, de különböző igényeket és fizetőképességet szolgál ki, szinte hibátlanul. (A hibáik is az én hibáim, mert én teszem szóvá őket). Amivel az új üzlet újítani tud, az a folytonos megújulás. Már eleve olyan alapanyagok vannak a fix étlapon, ami bátorságra vall. (Dióbundában sült kecskesajt...), de van aktuális napi és hétvégi ajánlat is, nagyon különleges dolgokból.

























A tonhalsteakről lemaradtam, de a garnélás pappardellét emlegetni fogom. Az is imponáló, hogy ki mernek állni azzal a buggyantott tojáslevessel, amihez szinte semmi sem kell, viszont ha jól van elkészítve, akkor nagyon finom. Ez az volt. Valentin napkor az ajánlat enyhe afrodiziákumokból állt (ajándék pezsgővel), és úgy tűnik a borválaszték is igényes. Ez különösen akkor mutatkozik meg, ha tematikus vacsoraesteket hirdetnek, amelyek egy része valamelyik borvidékhez, vagy borászathoz kapcsolódik a borokhoz illő ételekkel.



















Február végén vegetáriánus vacsoraestet rendeztek, és hogy tele volt a terem, az két dolgot biztosan bizonyít: van érdeklődés a téma iránt, illetve van a vendéglőnek olyan vendégköre, amelyik  a rendezvény kedvéért is beül egy estére. Ehhez a vacsorához nem bor, henm kínai teák jártak, eredeti kínai teaszertartással.  A menű a következő volt:








































A vacsora alatt átszólt a szomszéd asztaltól egy nem is olyan közeli ismerős, hogy vajon  mit fogok írni a vacsoráról. Most is csak azt tudom mondani, mint akkor: csak jót.



















Az eszközök igényesek, szép tányérok, súlyos evőeszközök. Kedvencem a zöld szörpöspohár. 

2014. április 6., vasárnap

The Good Life

Mivel a freeblogos bejegyzések nem elérhetőek (egyelőre), és a múlt havi olvasmányok közül fontos volt Az új élet újraolvasása, a könyvről szóló 2010-es eredeti bejegyzést beteszem ide is:

Sokszor csak a véletlenen múlik, hogy elolvas-e az ember egy könyvet, vagy sem. Az mondjuk nem véletlen, hogy Jay McInerney első magyarul megjelent könyvét (Fények, nagyváros) jónak találtam, ezért megvettem a Lángos csillag fakult, ami egyszerűen elbűvölt, legalábbis így emlékszem rá. Utána jött Az utolsó Savage, és onnantól kezdve McInerney nem érdekelt. Ha fel is figyeltem A jó élet című regény megjelenésére 2007-ben, valószínűleg azonnal eltérített a borító.

New Yorkból hazaindulva, a repülőtéren vettem meg angolul a The Good Life-ot. Azért mert úgy éreztem, még egy könyvre szükségem van innen. Mert Merel épp a nyaralás alatt olvasta el Bright Lights, Big City-t. De főleg azért, mert volt a fülszövegben egy halvány utalás a 9/11-re (But on a September morning the brightness falls horribly from the sky...). A 9/11 nincs benne New York levegőjében, csak éppen annyira, mint  a teremtés története másutt. Kilenc évvel a felfoghatatlan után már készülnek olyan filmek, mint az Emlékezz rám (amit igenis a patiszon miatt néztem meg), amelyben maga a nagy történés szimbolikussá válik, sokkal inkább a hatásai érdekesek. Ilyen könyv a Jó élet is. Tulajdonképpen folytatása a Lángos csillag fakulnak, amit ismét elolvastam, és jólesően meglepő, milyen koherens a kettő együtt. A főhősök, Corinne és Russell ugyanazok, abban az értelemben, hogy ugyanaz a kép rajzolódik ki róluk, csak éppen életük különböző mozgalmas szakaszaiban. A legmeghatározóbbat, gyermekeik születését csak néhány rövid visszapillantásban tárgyalja a Jó élet (kinek a petéje, kinek a spermája, stb.), de végül ez, a gyerekek léte lesz az, ami pontot tesz a történet végére.

Már a gépek becsapódása előtt is válság van Russell és Corinne házasságában, és válság van Luke életében is. A sikeres befektetési bankár úgy döntött, hogy az évek során felhalmozott vagyonából fog élni, miközben könyvet ír. Ez borzadállyal tölti el a feleségét, aki attól fél, ha a vagyon nem gyarapszik, nem tud lépést tartani a hozzájuk hasonlókkal, és megijed a tizenhárom éves lányuk is, aki addig szinte nem is látta az apját, most pedig mindennap ott várja őt az iskola előtt.

A támadás a WTC huszonvalahanyadik emeletén éri Luke-ot, aki az első nap zűrzavarában teszi, ami éppen adódik. Másnap hazafelé botorkálva belebotlik Corinne-ba, aki a regény első oldalain még arra panaszkodott, hogy az ikertornyok egész nap árnyékot vetnek loftjuk ablakaira. Az átélt borzalmak hatására mindketten ugyanazon az ingyenkonyhán vállalnak éjszakai műszakot, és miközben a fényesen kivilágított mentési helyszín  félárnyéka (penumbra, kedvenc szavam a könyvben) végig rájuk vetül, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A regény ebben nagy, annak a folyamatnak a leírásában, ahogy megszületik két ember között a feltétlen bizalom, és ennek a kifejezésére minden testi és lelki eszköz megfelelő. Amit szerelemnek hívnak. Corinne és Luke különbözőképpen reagálnak erre az érzésre, illetve mindarra, ami ezen az érzésen kívül esik. Luke képes lesz újra közeledni szűkebb és tágabb családja tagjaihoz, Corinne viszont vergődik.


Számtalanszor láttunk filmeket a szerelemről (naplementében egymáshoz közelítő ajkak...), olvastunk könyveket róla. Ritkán fedezek fel ezekben az alkotásokban két dolgot, ami a szerelem két nagy hozadéka (ha jól emlékszem), és ebben a könyvben benne van. Hogy életed legborzasztóbb, csak az álmokban megjeleníthető élménye elmesélhetővé és megszelídíthetővé válik, és olyan energiákkal töltődsz fel, amely életed minden más területét is érinti. Néha még akkor is, ha a szerelemnek vége.

Nem utolsó alkalommal olvastam el most sem.

2014. április 3., csütörtök

Könyvek 2014. március





















Húsvét előtthöz illő kép ismeretlen szerzőtől. Lélekhalászat


Steven Saylor: Római vér (Szerencsére nem okozott csalódást ez a Gordianus történet sem, amely a sorozat első kötete. Bemutatkozik a főhős, a visszatérő szereplők, és persze Róma, amiről az egész alapjában véve szól.)

The Royal Baby Book (A könyv eminens gyorsasággal megjelent az aprócska herceg megszületése után. Nyilván a kézirat betördelve, megszerkesztve várta, hogy az újszülött képeit beillesszék a megfelelő helyre, és azonnal nyomtatták százezer példányban. A sietség csak az utolsó percekre lehetett jellemző, a könyv többi részén ugyanaz a gondos szerkesztői munka látszik, mint a Royal Collection többi kiadványán. Ez az ötödik darabom a jellegzetes négyzetes formátumú könyvecskékből, amelyek a királyi gyűjtemények hihetetlen darabjait mutatják be a megfelelő háttérrel. Ebben éppen a királyi újszülöttek ágyacskáit, cipőcskéit és csörgőit, első falovacskáit és lendkerekes autóit.)

M. C. Beaton: Agatha Raisin and the Quiche of Death (Miután elolvastam a magyar változatot e-könvyvben, nem végeztem félmunkát és elolvastam angolul is, hogy innen folytathassam a következő 22 köteten keresztül. Mit mondjak, jó az eredeti is.)

Joyce Maynard: Nyárutó (Érzelmeim vegyesek a Madison megye hídjai című könyvvel kapcsolatban, de megbocsátó vagyok, mert ez volt az egyik utolsó olvasmány, amiről még anyukámmal is beszélgettünk. A filmről azt gondolom, hogy azért volt sikeres, mert a nagy amerikai álom/mítosz elemeit olyan hatásosan használta fel. A kettő együtt lerakta egy új amerikai toposz alapjait, amely íme ismét világsiker minden formátumban. Salinger valamikori barátnője újraírja a történetet, megbonyolítva egy kamaszfiú szemszögével, és persze bevonva a titokzatos suttogót, aki képes az élet összes problémáját megoldani. A filmet azért megnézem még, ha elémkerül.)

Agatha Christie: They do it with mirrors (A múltkor kicsit megijedtem, hogy talán Agatha Christie elveszítette a varázsát számomra, ezért gyorsan elolvastam egy másik könyét. Szerencsére nem ez történt.)

Lawrence Block: Hope to Die (Rajtam is bebizonyosodik az az üzleti fogás, hogy a sorozatok forgalmat generálnak, hiszen már a tizenötödik Scudder-regényt olvastam el éppen. Block megújítja a saját formátumát, megszólaltatja a gyilkost is. Hagy azért a könyvben meglepetést, mert az olvasó a századik oldal körül rámutat az elkövetőre, és nem is tudja, hogy magára legyen-e büszke, vagy azt higgyje, hogy az író nem figyelt egy kicsit. Nem, az olvasó nem olyan dörzsölt, mint hiszi, az író pedig továbbra is zseniális.)

Tom Nairn: The Enchanted Glass; Britain and its Monarchy (Merel hozta tavaly Londonból ezt a hóttkomoly tanulmánykötetet, amely azt elemzi, hogy miért bálványozzák a britek a királyi családot, miközben azok annyira, de annyira hétköznapiak. A válasz bizonytalan, és nincs hatással a tömegekre. Rám sem.)

Michael John Sullivan: Az elnöki hálószoba titkai (Ha valaki a szabad világ ura, végtelen felelősség terheli, és muszáj ezt megosztani valakivel, vagy éppen oldani valamivel. A szerelem és a szex megoldás lehet mindkét esetre, bár megbízható forrásból értesülhettünk, hogy "a hatalom még a baszásnál is édesebb." Van, akinek mindkettő kell, és erre számos példát szolgáltat a könyv, egyik szórakóztatóbb, mint a másik. New Yorkban nagyon megérintett Theodore Roosevelt két házasságának története, tudtam Jefferson fekete gyermekeiről. Ebből a könyvből Franklin Roosevelt története a kedvencem, aki ugyan béna volt, de nagyon is tele vitalitással. (Rögtön utána Nixon testi-lelki jóbarátja következik.) Mint általában, most is a véletlen rásegített a témára, a könyv elolvasása után megláttam a Király látogatása/Hyde Park on Hudson című dvd-t, amely egy hétvége apropóján éppen Roosevelt kapcsolatairól szól. Az összes nő között a legizgalmasabb persze a feleség, Eleanor, aki 1918-ban bezárta a hálószobája ajtaját a későbbi elnök előtt, és ő maga is a saját életét kezdte élni, barátnője társaságában.)

Jay McInerney: A jó élet (New Yorkból hazaindulván, a repülőtéren vettem meg ezt a könyvet angolul. Nyilván nem véletlen, hogy annyira New Yorkról szól, és az sem véletlen, hogy a 9/11 kataklizmájának ellenpontja egy magas hőfokú végzetes szerelem. Írtam róla akkor egy egész bejegyzést, és most félve kezdtem el újraolvasni magyarul. Szerencsére nem csalódtam, és a második olvasás érthetőbbé tette a befejezést is. Először elnagyoltnak, hirtelennek éreztem a szakítást, vagy a szakítás elkerülhetetlenségének felismerését, de ez így volt jó ahogy volt.)

Az április olyan sok mindent tartogat.