2016. november 30., szerda

A blogcsend  kezdetének egyéves évfordulójára szeretnék újra megszólalni. Az látszik a régi bejegyzések ritkulásából, hogy nem a kedv, hanem inkább az ihlet fogyott el, és nem az írásra, hanem a főzésre. Nem fogom a munkára, mert dolgoztam már ennél többet életemben (igaz, akkor nem voltam ennyi éves), és nem fogom a fogyasztók finnyásságára sem, mert ebben  nagy fejlődés következett be, pozitív irányban.

A válság oka talán a kétéves húsmentes diéta abbahagyása. Az értékek  normalizálódásával párhuzamosan fogyott a türelmem az igényes vegetáriánus (kész)ételek hiábavaló keresésére. A főzésre meg nem volt több energiám, mint egy-két éve.

Az ihlet tavasszal kezdett visszatérni. Még nem akartam minden étkezéshez egy új receptet kipróbálni (még most sem), de ismét kezdett izgatni, hogy legyen az étel olyan ízű, amire felkapja a fejét, ha nem is a nagyközönség, de legalább a konyhaasztalnál velem szemben ülő. És tudtam újítani néhány régi ételen úgy, hogy nekem is kedvesebbek lettek.

Bizonyítékképen legyen itt a múlt vasárnapi menü (6 főre, születésnapra):

Rillette savanyú zöldparadicsommal
Gyöngytyúkleves grízgaluskával
Szuvidolt marhapofa zsemlegombóccal
New York cheesecake málnapürével

Voltak még tartalék köretek (nem fogytak), és senki sem tudta, hogy van a konyhában egy kilósnál nagyobb darab egyben sütött karaj, hátha nem lesz elég a marhapofa. Elég volt. A karaj meg a mélyhűtőben várja, hogy hússaláta legyen belőle.

Legalább ilyen jól esett a múlt szombati ebéd (két főre, félig-meddig pizsamában):

Lecsó
Grízes tészta

Bájos kontraszt.